Nyelvünk az egészségről alkotott valóságészlelésünk tökéletes tükre

33 fokos hőségben indultam neki az estének, hogy egy laza 10 kilométeres körrel a Zürichbergen zárjam a napot. Zene nélkül futni elsőre talán pokolian unalmasnak hangzik, de pont ebben rejlik az izgalma. Ez a monotonitás, a puszta ismétlődés és az unalom – ami valójában egy masszív dopaminmegvonás – szó szerint meghekkeli az agyat. A logikus, elemző gondolatokért felelős prefrontális kéreg energiatakarékos üzemmódba kapcsol, míg a nyugalmi hálózat (default mode network) átveszi az irányítást. A pörgős béta-hullámok dominanciáját felváltják a relaxált alfa- és théta-hullámok. A rendszer ilyenkor kezdi el igazán feldolgozni és összekötni a háttérben futó információkat, és hihetetlenül felpörgeti a kreativitást.

Épp a következő blogcikken agyaltam futás közben – azon, hogyan is lehetne a legjobban megfogalmazni a hagyományos orvoslás és az oszteopátia közötti radikális különbséget –, amikor beütött egy furcsa felismerés a mindennapi nyelvhasználatunkkal kapcsolatban.

Adott két alapállapot: az egészség és a betegség.

Amikor a betegségből elindulunk kifelé, azt mondjuk: gyógyulunk. Kifejezünk vele egy folyamatot. Amikor viszont az egészségből tartunk a betegség felé, egyszerűen csak lebetegszünk.

Ha jobban megnézzük, a magyar nyelv zseniális logikával építkezik. Az egészség (egész-ség) azt jelenti: nincs eltörve, nem hiányzik belőle semmi, teljes. A gyógyulás pedig az ősi „jó” szavunkból ered, azaz szó szerint jóvá válást jelent. A nyelvünk tehát az épséget és a jóságot tekinti az ember eredeti, alapértelmezett állapotának. A gyógyulás nyelvi szinten nem más, mint egy organikus, időt és energiát igénylő folyamat, amely során a szervezet „visszajavítja” önmagát ebbe a teljes és jó státuszba.

Ezzel szemben a beteg szavunk eredete teljes homályba vész. Nem tudjuk, honnan jön, etimológiailag gyökértelen, nincs mögötte tisztán levezethető logikai lánc.

És ez mennyire hátborzongatóan rímel a valóságra! Hiszen a mindennapokban is pontosan így működünk: nagyon is tudatosítjuk, ha betegek vagyunk, és azt is, amikor küzdelmesen gyógyulunk. Azt viszont szinte soha nem vesszük észre, amíg egészségesek vagyunk – ahogy azt a csendes, rejtélyes folyamatot sem, amely során ezt az állapotot lassan, észrevétlenül elveszítjük.