Egy név, száz arc. Miért nem ugyanazt jelenti az oszteopátia mindenhol, és mit jelentenek ezek a nemzetközi különbségek Önnek, mint páciensnek? Egyáltalán mi az az oszteopátia?

Ez egy meglehetősen komplex kérdés, amellyel más egészségügyi szakmák esetében ritkán találkozunk. Országról országra változik a definíció, a jogkör és a tartalom. Meglátásom szerint a káosz legfőbb oka, hogy a szakma 150 évvel ezelőtti születése óta rengeteg különböző irányba ágazott szét – anélkül, hogy ezek az irányzatok szilárd, modern tudományos alapokra kerültek volna. Önmagában megérne egy külön misét, hogy mi az oka ennek a tudományos lemaradásnak.

A tudományos űr és a „süketek párbeszéde”

Röviden összefoglalva: a kutatásokban a mai napig a kettős vak, placebo-kontrollált vizsgálatokat (RCT) tekintik az arany standardnak. Ez a módszertan zseniális egy új gyógyszer hatékonyságának tesztelésére, viszont teljesen alkalmatlan a manuálterápiás beavatkozások objektív mérésére. Ebből a mérési űrből az következett, hogy az évtizedek során rengeteg oszteopata alkotta meg a saját elméleteit és technikáit, miközben más kollégák nézeteit gyakran figyelmen kívül hagyták, feleslegesnek vagy egyenesen szakmai tévútnak ítélték.

Kiváló példa erre a kraniális és a viszcerális oszteopátia. Mindkét terület tele van briliáns, a klinikai gyakorlatban csodásan működő technikákkal, miközben a mögöttük álló magyarázó elméletek sokszor elavultak, vagy anatómiai szempontból egyenesen helytelenek. Mivel a tudomány a mai napig nem tudta ezeket a mechanizmusokat a saját szigorú szabályrendszere szerint igazolni, a szakma egy része teljesen elutasítja őket. Pont ezért sok egyetem és sok terapeuta egyáltalán nem is oktatja vagy használja ezeket a megközelítéseket.

És hogy érezzük, mennyire is ingoványos talaj a terület kutatása: jelenleg is tartja magát az a kényelmetlen tény, hogy a specifikus oszteopátiás technikák hatékonyságára, illetve az azokat alátámasztó elméletekre nincsenek erős, megkérdőjelezhetetlen tudományos bizonyítékaink.

A megfelelő kutatási modellek hiánya azonban egy rendkívül káros jelenséget szült a szakmában: egyfajta süketek párbeszédét, amelynek végül mindig a páciens issza meg a levét.

Az egyik oldalon ott áll a szigorú orvostudomány, amely sokszor azt hajtogatja: "Ami nem bizonyítható a hagyományos kettős vak kutatásokkal, az sarlatánság és puszta placebo." Ők gyakran süketek arra a klinikai realitásra, hogy embereket és személyre szabott manuális fogásokat egyszerűen nem lehet úgy vakítani és standardizálni, mint egy aszpirint. Egy derékfájás sosem csak egy "standard derékfájás", így a futószalagszerű kutatások itt mindig el fognak vérezni.

A másik oldalon viszont ott áll a klasszikus manuálterapeuták egy jelentős része, akik gyakran azzal védekeznek: "A kezemmel érzem a szöveti ritmust, a betegem pedig meggyógyult, hagyjanak békén a statisztikákkal és a kutatásokkal." Ők viszont arra a jogos tudományos kritikára süketek, hogy a több mint százéves, sokszor ezoterikusba hajló elméletek felett eljárt az idő, és a terapeuta szubjektív megérzései önmagukban már nem állják meg a helyüket a 21. században.

Egy egyetemi szintű oktatást illene kellő minőségű tudományos háttérrel megtámasztani, ami sajnos a mai napig hiányzik. Ráadásul ez a süketség és elutasítás szakmán belül is jelen van: a különböző oszteopátiás irányzatok (például a strukturális vagy a kraniális vonal) képviselői gyakran mereven elzárkóznak egymástól, ahelyett, hogy integrálnák egymás tudását. És hogy kellő önkritikával éljek: ebből a szempontból saját magam sem vagyok kivétel. Ezt a távolságtartást természetesen remekül meg tudom érvelni, de attól még simán lehet, hogy tévedek. Nekem például feláll a szőr a hátamon a biodinamikus vagy az elektromágnesesnek címkézett technikáktól és kezelésektől. Én személy szerint nem hiszek ezekben, de ettől függetlenül nem láttam még megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot az ellenkezőjükre, így benne van a pakliban, hogy végül nincs igazam.

Egy szakma, háromféle jogi valóság

Amikor egy szakma tudományosan ennyire megosztott, és hiányzik az egyetemes, objektív mérce, nem meglepő, hogy a jogalkotók és az állami egészségügyi rendszerek sem tudják, mit kezdjenek vele. Pontosan ez az oka annak, hogy ha átlépünk egy országhatárt, az "oszteopátia" szó jelentése, jogköre és minősége drasztikusan megváltozik. Jelenleg a világon három teljesen különböző valóság létezik párhuzamosan:

1. Önálló, államilag elismert egészségügyi szakma (Elsődleges ellátók): Ezekben az országokban az "oszteopata" egy szigorúan védett cím. A különböző országok szabályozásaiban vannak különbségek, de az alap ugyanaz. A szakemberek nem orvosok, de (általában MSc szintű egyetemi végzettséggel) független, elsődleges mozgásszervi ellátóként diagnosztizálhatnak és kezelhetnek. Ilyen országok: Svájc, Egyesült Királyság, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Izland, Portugália, Ausztrália, Új-Zéland.

   
   

2. Orvosi diplomához kötött modell: Ezekben az országokban a törvény az oszteopátiás kezelést tisztán orvosi gyógyító tevékenységnek (Heilbehandlung) tekinti. Orvosi egyetem nélkül nem lehetsz független oszteopata.

   • Amerikai Egyesült Államok: Az oszteopata (DO) teljes értékű, gyógyszert felíró, műtő orvos. Nincs különbség jogilag egy sebész és egy DO között.

   • Oroszország: Orvosi alapképzésre ráépített hivatalos orvosi szakvizsga.

   • Ausztria: Szigorú orvosi monopólium. Diagnosztizálni és kezelni csak orvosok tudnak, a fizioterapeuták kizárólag orvosi beutalóra (delegálva) használhatják a fogásokat.

     
     

3. Komplementer, alternatív vagy szabályozatlan szakma ("Szürkezóna"): Ezekben az országokban a szakma államilag nincs egyenrangúvá téve az orvoslással vagy a fizioterápiával, vagy egyáltalán nincs szabályozva. Ezt három további csoportra bontom:

   • A „teljes vadnyugat” (Pl. Spanyolország, Magyarország, Svédország): Itt tényleg az van, mint Kanadában: mivel a jog nem ismeri a szakmát, nincs mit számon kérni. A sarki masszőr, az ezo-guru és a londoni egyetemen (MSc) végzett szakember papíron és jogilag ugyanabban a cipőben jár. A páciens teljesen magára van hagyva, az állam nem védi meg a sarlatánoktól.

   • A „biztosítók által szabályozott” piac (Pl. Hollandia, Belgium, Kanada - OMP): Az állam mossa kezeit, de a privát egészségbiztosítók (akik fizetnek a kezelések után) felállítanak egy kőkemény minőségbiztosítási rendszert. Itt a kókler kiírhatja az ajtajára, hogy oszteopata, de egy hónap múlva éhen hal, mert egyetlen biztosító sem szerződik vele.

   • A „Heilpraktiker-szűrő” (Németország): Németország egy picit kivétel. Ott hiába nincs államilag szabályozva az oszteopata diploma, egy masszőr nem kezdhet el csak úgy rendelni. A törvény szerint diagnosztizálni és kezelni csak orvos vagy államilag vizsgázott természetgyógyász (Heilpraktiker) tud. Vagyis a terapeutának legalább egy állami egészségügyi-jogi vizsgát le kell tennie, mielőtt hozzányúl valakihez.

     
     

Hivatalos definíciók

De lássuk, hogyan fogalmaznak maguk a hivatalos szervek! Itt kanyarodunk vissza a cikk elején felvetett problémára, hogy az általános tudományos konszenzus hiánya kénytelen tolerálni mindenféle interpretációt. Elég csak megnézni a világ vezető oszteopátiás szövetségeinek hivatalos definícióit. Azt várnánk, hogy ezekből világosan kiderül, mit is csinál egy oszteopata. Nézzük!

Kezdjük Svájcban, a Svájci Oszteopata Szövetséggel (FSO-SVO). A hivatalos alapdefiníciójuk szerint: "Az oszteopátia egy holisztikus terápia... az oszteopaták a betegre, mint emberre koncentrálnak, figyelembe véve a személyes, munkahelyi, szociális és pszichológiai körülményeket." Hangzatos? Igen. Sokatmondó? Egyáltalán nem. Ha kivesszük belőle a PR-szavakat, ez a leírás gyakorlatilag ráhúzható lenne egy magasan képzett gyógytornászra, egy pszichológusra, de még egy wellness-masszőrre is. Egyetlen szó sem esik arról, hogy fizikailag mi is történik a kezelőágyon.

Ugorjunk át a tengerentúlra, az USA-ba, az Amerikai Oszteopátiás Szövetséghez (AOA). Itt a definíció már-már komikusan másról szól. Szerintük az oszteopátia: "A leggyorsabban növekvő egészségügyi szakma, amely az USA orvosainak 11%-át adja... A DO-k (oszteopata orvosok) a medicina minden területén praktizálnak, beleértve a sebészetet és a pszichiátriát is... ők felügyelik az Egyesült Államok elnökének, a NASA orvosi csapatának és az olimpikonoknak az ellátását." Értjük a különbséget? Az amerikai definíció egy színtiszta orvosi önéletrajz. Nem egy terápiás módszert írnak le, hanem egy presztízst. Ők orvosok, akik mellesleg (ahogy a szöveg végén megjegyzik) a mozgásszervrendszerhez is értenek egy kicsit, mint alternatíva a gyógyszerek mellé.

Nézzük meg az Egyesült Királyságot és a General Osteopathic Council (GOsC) rendszerét, ahol az oszteopátia szigorúan szabályozott egészségügyi szakma. Ők teljesen elvetik a svájci „holisztikus” és az amerikai „sebész/NASA” vonalat, és egy józanabb, klinikai definíciót adnak: „A különféle egészségügyi állapotok diagnosztizálásának és kezelésének rendszere, amely a muszkuloszkeletális rendszer és a többi testrendszer integrációjára fókuszál.” Ez a leírás viszont annyira steril és funkcionális, hogy ha letakarnánk az „oszteopátia” szót, bármelyik modern manuálterapeuta vagy gyógytornász magára ismerne benne.

Végül nézzünk rá Ausztriára. Náluk találtam az egyetlen tisztességesen körültekintő összegfoglalást a témával kapcsolatban. Az Öffentliches Gesundheitsportal Österreichs nagyon jó leírásokat ad, és a szakmával szemben felmerülő problémákat remekül listázza: a szakma definíciója, a tudományos bizonyítékok hiánya, a különböző szakmai ágak rövid leírásai, de még annak a kijelentésnek a bizonytalansága is, hogy mennyire biztonságos egy kezelés. Ők a következőképp fogalmaznak: "Az oszteopátia egy komplementer orvosi kezelési koncepció, valamint gyűjtőfogalom számos különböző kezelési technikára." Ezután nem adnak saját magyarázatot az előző mondathoz, hanem idéznek a Verband der Osteopathen Deutschlandtól és a WHO-tól, hogy ők miképp írják le a technikákat és a kezelési koncepciót. Az ő összefoglalójukból is tökéletesen látszik, hogy nincs nemzetközi konszenzus a kezelés koncepciójáról és a technikákról.

A konklúzió? Ember legyen a talpán, aki páciensként leül a gép elé, elolvassa ezeket a hivatalos definíciókat, és ez alapján el tudja képzelni, hogy pontosan mi fog történni vele a rendelőben.

Mit jelent mindez Önnek, mint páciensnek?

Először is szögezzük le: oszteopátiás kezelés címszó alatt rengeteg mindent átélhetünk, és jó eséllyel teljesen mást tapasztalunk majd az egyik terapeutánál, mint a másiknál. A végeredményt ugyanis a végzett iskola és a terapeuta személyiségének az ötvözete fogja adni.

Nagyon fontos: nem a diploma kiállításának helye, és nem is az ország lesz a döntő, ahol a terapeuta praktizál. Több, államilag gyengén szabályozott országban (mint például Németországban, Belgiumban vagy Hollandiában) is létezik kiemelkedő színvonalú egyetemi képzés. Egy egyetemi végzettségű (MSc) oszteopata jó eséllyel fog tudományos, racionális módon hozzáállni a problémához, míg egy úgymond tradicionális vonalon végzett terapeuta valószínűleg egy sokkal spirituálisabb szálat visz majd a kezelésbe. Én magam a tudomány híve vagyok: szeretem a bizonyítékokat, a méréseket és a számokat. Ettől függetlenül mindkettő sülhet el jól, vagy éppen rosszul.

Nyitottnak kell lennünk, mert páciensként és terapeutaként én is éltem át számtalanszor olyan dolgokat, amiket a mai napig egyáltalán nem, vagy csak részlegesen tudok megmagyarázni. Példának okáért, mikor még masszőrként dolgoztam, és épp csak elkezdtem az első oszteopátiás képzésemet, volt egy eset, ami örökre megmaradt bennem. Volt egy páciensem, akit a legjobb tudásom szerint kezeltem a méregdrága oszteopát iskolában tanultak szerint, ez azonban nem vezetett eredményre. Később elment egy "boszorkányhoz" (ő maga hívta így az illetőt) valami isten háta mögötti helyre. Fogalma sem volt, hogy pontosan mit csinált vele a nő, de a fájdalma teljesen megszűnt egyetlen kezelés után.

Ez a történet megtanított arra, hogy nagyon óvatosan, magas lóról ítélkezzem a különböző "spirituális" gyógyítók felett. Láttam ugyanis olyat, hogy ő tudott segíteni a betegen, én pedig a nagy tudásom által fényezett egómmal nem.

Éppen ezért a terapeuta személyisége legalább olyan fontos, mint a papír, ami a falán lóg. Mekkora az egója? Képes-e hallgatni, és valóban odafigyelni Önre? Megérti Önt? Ki tudja hámozni a lényeget a mondandójából? Elfogadja-e a kritikát, és tud-e alázatos lenni a betegséggel és a pácienssel szemben?

Mert a valódi gyógyulás sokszor ezen az alázaton és a kettőjük közötti bizalmon múlik, nem pedig a cégtáblára írt hangzatos definíciókon.

A „ki az oszteopát és miért?” kérdésre a hivatalos szervezetek megfogalmazásai sajnos hiányosak. A fentiekben felvázoltam ezt a káoszt, a következő cikkemben azonban adok hozzá egy mankót: megosztom, hogy a saját megközelítésemben mi az oszteopátia, ki is az oszteopát, és miért.